2011. február 8., kedd

WET & ROPE

Koyu Ohara, 1979 Japán


Esküvői ceremóniával kezdődik a film, a fiatal orvos elveszi csinos ápolónőjét. A nászút első éjszakáján két álarcos bűnöző megtámadja őket átmeneti lakhelyükön, az embert megkötözik, a nővel nem kell mondanom, mit csinálnak – „elvesztette ártatlanságát”. Az eset kapcsán a konzervatív férfi még a rendőrséget sem engedi hívni, persze lényegében a „jó hírneve” miatt. Majd zérótoleránsan kijelenti, hogy szerencsétlen menyasszonya tűnjön el az életéből. A lány bánatában szikláról akarja magát alá vetni, de az utolsó pillanatban egy éppen arra járó pap megmenti, közben nyomatékosan kifejtve filozófiája lényegét: „a mi vallásunk nem respektálja még az öngyilkosság gondolatát sem!”


A lány magába szállva zárdába vonul, Isten keresésére. Itt kezdődik az apácás-filmek, a „nunsploitation” bevált receptúrája, melyek közül többsége ugyan európai, (olasz) készítésű, én a japán testvér SCHOOL OF THE HOLY BEAST –re esküszöm leginkább. A WET & ROPE (Shudojo: nure nawa zange, szószerint: „Nedv és füzér”), nem olyan magas szinten „művészi”, mint Norifumi Suzuki grandiózus konventje, de még az utolsó pillanatban (1979) - megállja a helyét. Nyilvánvaló, hogy a fű alatti (titkolt) „zabolátlan szex” adja újfent a stílus sava-borsát. A hölgyemények esténként egymást gyömöszölik, maszti-móka, korbácsolás-fellógatás, értitek? Van ugye „diszkózás”, miután az egyik apácát ketten „látják szívesen el”, a rutintalan elvtársnő elmenekül, benn a kolostorban pedig a „mindenki-mindenkivel” elvét vallják.

 
 

A „Szent-Állat Ünnepség”, orgia, blaszfémia, birkabőrbe bújtatott vezeklő lány. Komoly. Most erre mit mondjak? Tetszik, bár nem a legislegjobb, ám mindenképpen az átlag feletti…
















Nincsenek megjegyzések: