2011. április 18., hétfő

PRIMITIF

Sisworo Gautama Putra, 1980 Indonézia


Nyitásnak egy dzsungelben menekülő embert kapunk, kit a durva bennszülöttek elkapnak és nyissz… „A KANNIBÁLOK HALÁLSIKOLYA” főcímzenéje következik, ami nem más, mint a düsseldorfi Kraftwerk „Wir sind der Roboter” című nótája, futurisztikus hangulatával természetesen egyáltalán nem illik a sűrű őserdő látványához. Egyre kíváncsibban vártam a folytatást, hiszen tudott, hogy a PRIMITIF szakirodalom szerint a létező 20 kannibál témázatú horror-kaland mozik egyike, történetesen éppen nem Olaszországból.


Tommy, Rita és Robert, háromfős fiatal antropológusokból álló társaság vízen közelíti meg az erdőben élő barátságos törzset, melyet vizsgálni szándékoznak. Az utazás a szárazföldön túl kockázatos lenne a környéken garázdálkodó emberevő törzsek miatt, ezért választották a motorcsónakos alászállást a zöld pokolba. A kutatók megérkeznek a faluba, ahol a némi ajándékkal olajozott törzsfőnök szívélyesen fogadja őket, szerencsére perfekt szinten beszéli a német nyelvet, na jaa, bocs, ez a videókazi német csak, a szereplők mégse… suldigung.


Bepillantunk a közösség mindennapjaiba, megfigyelhetjük szertartásaikat, kellemes, mondo stílusú hangulatban. Hőseink továbbállása után sajnálatos hajótörést szenvednek, bárkájuk odavész, az egyik srác eltűnik a hullámokban. Robinzonádjuk során a fenyegetéssel teli őserdő minden kliséje előkerül, egyértelmű, hogy szemünk előtt az óriáskígyónak be kell halóznia egy nem is olyan kicsi krokodilt!  Korábbi expedíció nyomaira bukkannak, ahol a hátra maradt napló a legnagyobb veszélyként mégiscsak a primitív bennszülött csapatokat tartja számon, kik vadállati szinten marcangolnak mindent, ami él és mozog. Nocsak, utazóink már körbe is vannak véve…


Umberto Lenzi 1972-ben indította el IL PAESE DEL SESSO SELVAGGIO (más címeken: MAN FROM DEEP RIVER, DEEP RIVER SAVAGES) filmjével a lényegileg egy évtizedes regnálást megélő talján kannibál-mozik sorát. Lenzi indonéz kollégáinak láthatóan e szubzsáner sikere lebegett a szeme előtt, amikor lencsevégre kapták ezt az alkotást. Legnagyobb hasonlóságot minden szempontból Ruggero Deodato ULTIMO MONDO CANNIBALE (THE LAST CANNIBAL WORLD, JUNGLE HOLOCAUST) 1977-ben készült mesterműve irányába mutat, rém egyszerű sztorijában, és a későbbi műfaj-csúcsokat erőszak mennyiségben jóval alulmúló, kalandfilmszerű felfogásában. Ezt persze nem valami Tulipános Fanfan módon kell értelmezni, hiszen a vadon brutalitásának hangsúlyozása az egyik fő eleme ennek az irányzatnak. Ez az ázsiai kannibálfilm egyáltalán nem olyan rossz, mint amiket az interneten írogatnak róla, csak ismerni kell hozzá a régi indonéz mozi naiv lelkületét, és nem hasonlítgatni mindenáron a patinás felmenőkkel.


ˇˇˇˇ

ˇˇˇˇ

Nincsenek megjegyzések: